Alkotók
SZEREPLŐK
Annie Wilkes-Jakab Mária
Paul Sheldon-Iványi Árpád
Rob Reiner "Misery"c. filmje alapján színpadra alkalmazta:
Iványi Árpád
Fény: Király Tamás
Hang: Solymosi Zoltán, Király Tamás
Díszlet/Jelmez: Iványi Árpád
Díszletkivitelező: Petróczi Attila
Jelmezkivitelező: Lovász Mária
Trükkmester: Pallós Endre
Súgó: Varró Krisztina
Fotó: Kiss Csanád
Interjú
„Egyszerre lettem szerelmes a színházba és Hollywoodba”
Beszélgetés Iványi Árpáddal
Különleges előadás készül a Bakelitben, a Misery című, pszichotriller műfajú filmet ülteti át színpadra Iványi Árpád, aki egyébként általában látványtervezőként dolgozik. Az előadás díszlete most is nagyon alaposan ki van találva (és már hetekkel a bemutató előtt el is készült, és be is van építve a Bakelit Stúdiójába), de Árpád most elsősorban rendező és színész a produkcióban. És mindemellett ő adaptálta a filmet színpadra. Még az sem túl gyakori, hogy egy film szolgál alapul előadáshoz, de ez a krimik népes családjához tartozó műfaj végképp ritkán kerül filmből át a deszkákra. Minek? A film úgyis jobb ebben, gondolná az ember. Az alkotók ezt készülnek most cáfolni. Ennek kapcsán beszélgetünk.
A honlapotokon azt írjátok, hogy 3 kedvelt műfaja van a társulatotoknak, a dráma, a thriller és a komédia. Első olvasatra az első és az utolsó műfaj kevésbé tűnik meglepőnek egy színház esetében, a középső viszont általában filmek műfaji besorolásánál szokott szerepelni. A Tortúra, amit az egyik legismertebb kortárs krimiszerző, Stephen King írásából készült Misery című filmen alapszik műfaji meghatározása: pszichothriller. Hogyan látod a színház és a film viszonyát? Mi az, amit a színház tanulhat, átvehet, ellophat a filmtől?
A krimi, thriller vagy akár a horror műfaja valóban meglepő egy színház esetében, pedig ugyanakkora létjogosultsága van a rémületkeltésnek és borzongásnak a színpadon, mint a filmen. Sajnálom, hogy hiányoznak ezek a műfajok a hazai színházakból, pedig biztos vagyok benne, hogy óriási igény lenne rájuk. Külföldi repertoárokon nagyon sok esetben találkozol mesével, horrorral, fantasyval, az ottani emberek és színházalkotók talán nyitottabbak és fogékonyabbak a szórakoztató produkciókra is. Itthon egészen máshogy néznek színházat az emberek: viselkedni kell, szépen felöltözni, illemtudóan csendben lenni. De mindenek előtt olyat nézni, amiben az intellektualitásé az elsőbbség: röviden ez egyfajta kultúr-sznobizmus.
A másik kérdésedre válaszolva: a színház nagyon sokat kell hogy tanuljon a filmtől, és viszont.
Úgy érzem, nagyon kicsi a tűréshatára a mai embernek, és már sokkal edzetteb és tanultabb, kevesebből is megérti a dolgok esszenciáját. A jó filmek és a jó színházi előadások is akkor működnek, ha ezeket a szempontokat figyelembe veszik, és a cselekményt a lehető legfrappánsabban közvetítik. A színháznak talán azt a lényegretörést, zenei, vágói, kompoziciós látásmódot érdemes ellesni a filmtől, ami egy jó mozi esetében elengedhetetlen.
A film sokat tanulhat abból a spontaneitásból, amit viszont csak a színházban képes átélni a néző. Számomra a jó színházi élmény olyan, mint egy jó mozi; és attól még több, hogy a szemem láttára, pár méterrel az orrom előtt történik a cselekmény, ott, akkor és megismételhetetlenül, és sosem ugyanúgy.
Mennyire és miben film-szerű, az amit csináltok?
Mivel a darab film alapján készült, és nem az eredeti Stephen King írás alapján, ezért sok tekintetben nevezhető filmszerűnek. Talán az előadás dramaturgiája a leginkább az:
a jelenetek rövidek, mindennek csak a veleje van megmutatva, mondhatni rövid impressziók egymásutánja. Nagyon sok zenei aláfestés kíséri az előadást, és nem fukarkodtunk a hangeffektusokkal sem.
Azonban nem akartuk lemásolni a filmet. De tiszteletben akartuk tartani a hangulatát, azt szerettük volna, ha a közönség valamilyen szinten visszakapja azt az atmoszférát, amit 20 évvel ezelőtt a moziban kapott. Mivel színpadra kellett állítani, és ez nagyon sok jelenetnél egyszerűen nem működött volna úgy mint a filmen, ezért módosítani kellett, és dramaturgiában változtatások születtek. Ami a moziban jól működik, az nem biztos, hogy a színpadon is megállja a helyét.
Szerinted el lehet érni egy színházi előadásban, hogy a néző úgy féljen, szorongjon azon, hogy mi történik éppen a szereplőkkel mint egy filmbeli thriller, vagy krimi esetében? Ez cél vagy sem?
Mindenképpen nagyon fontos, hogy a színpadon ugyanolyan intenzitással tudjuk manipulálni a néző érzelmeit és figyelmét, mint a moziban. Szerintem ez a színpadon is elengedhetetlen feltétel. Ha jól van vezetve a dramaturgia, megfelelőek az időzítések, jók a színészek, akkor egy ügyes rendező képes elérni a színpadon is a feszültséget. A cél az, hogy a néző elhiggye, amit lát, olyan szinten, hogy akár a megfelelő pillanatban rettegjen is tőle…
Sok ember azt mondja, jobban szereti a mozit, mert sokkal könnyeben el tudja hinni, hogy amit lát az igaz? Szerinted ennek mi a titka?
A hitelesség. Azt gondolom, hogy lehet nézni mozit úgy is, hogy az ember végigszenvedi a hiteltelensége miatt, és leizzadhat a tenyered egy jól megcsinált színpadi előadás közben.
Mindenképpen a hitelesség és a profizmus a titka a dolognak.
És mi az, ami a színházban többlet lehet a filmhez képest, mi a színház előnye?
A spontaneitás. A színháznak épp ez a varázsa. Ott, akkor, abban a pillanatban történik, ami a szemünk előtt zajlik. Egyszer és megismételhetetlenül.
Nagyon sokan, filmesek, és színházi emberek is azt mondják, hogy másképp kell játszani filmben és színházban; egyetértesz?
Nem teljesen. Nagyon sok olyan filmet láttam, ahol attól feszengtem, milyen teátrálisan játszottak a színészek. Jó filmek esetében elfelejted, hogy mozit nézel, és kukkolóvá válsz. Az amerikai és az orosz filmesek ebben nagyon profik.
Az a fontos, hogy a színész, akár színpadon van, akár kamerák előtt, hiteles legyen, és merje feláldozni magát a szerepben. Ha eltűnik az ego, előtör a valódi érzelem.
A színpadi színészet talán abban különbözik a filmestől, hogy ott mindent kicsit nagyobban kell megmutatni a távolság miatt. De a klisékben, a modorban és a „szépen szólásban” nem hiszek.
Említed az amerikaiakat és az oroszokat; van kedvenc mozid?
Rengeteg kedvenc mozim van, otthon több száz filmet tartok, van hogy egy filmet többször is megnézek, mert nem tudom feldolgozni a profizmusát, és csak ámulok…Spielberg, Ridley Scott, Scorsese, Sidney Pollack, James Cameron, Michael Mann, Bergman, Alejandro Amenábar, Ozpetek, Tarkovszkij, Fellini filmjei vannak élvonalban a polcaimon, de minden jó mozira nyitott vagyok témától, műfajtól függetlenül.
Te általában az előadások vizualitásával foglalkozol, jól tudom? Hogyan kezdtél játszani és rendezni?
Igen, látványtervező diplomám van, és eddig zömében díszlet-jelmeztervezőként dolgoztam, de nem tudnám magam beskatulyázni egyetlen dologba, mert mindig nyitott vagyok az általam érdekelt és még fel nem fedezett világokra. Ha valamihez kreativitást és kedvet érzek, akkor abban bátran megpróbálom magam. A színészet is valami ilyesmi…
Már kisgyerekkorom óta érdekelt a színjátszás és mindaz, ami a filmmel és a színházzal kapcsolatos. Szinte egyszerre lettem szerelmes a színházba és Hollywoodba, és úgy éreztem, nekem valamilyen módon közöm kell hogy legyen ezekhez a világokhoz.
Eleinte bábszínházat csináltam, majd később szegedi éveim alatt egyházi amatőr társulatokat vezettem.
Ebben az előadásban benne is vagy szereplőként, és rendezed is, hogyan megy a kettő együtt?
Nem egyszerű feladat. Viszont nagyban csiszolja azt a képességet, hogy az ember kívülről lássa magát. A Tortúra próbáit megelőzte az a felkészülés, amikor megírtam a színpadi verziót, kidolgoztam a jeleneteket, makettet csináltam a díszletről, és kis figurákkal lepróbáltam a jelenetek szerkezetét. Amikor már a valós térben voltunk, nagyon sok mindent együtt találtunk ki a partneremmel, Jakab Máriával közösen. Szerencsére kaptunk külső segítséget, egyfajta visszajelzést, és nagyszerű ötleteket Varró Krisztinától a súgónktól, és Boldizsár Tündétől, aki szintén a produkció mellé állt, mint technikai szakember. Nem mellesleg, mindketten nagyszerű színészek.
Hogyan választottátok éppen ezt a történetet? Mi fogott meg benne?
Tavaly ősszel Jakab Mária, aki amúgy ezer éves jóbarátom, egy alkalommal megkérdezte, lenne-e kedvem valami előadást csinálni, mert ő nagyon szeretné kipróbálni magát színpadon.
Fontos elmondani, hogy ő előtte egy verset sem szavalt még közönség előtt… Mivel ismertem képességeit, és maximalizmusát, biztos voltam benne, hogy a dolog akár jól is elsülhet.
Olyan előadáson gondolkodtunk, amihez két ember kell, egy férfi és egy nő, és ami kellőképpen izgalmas, és inspiratív ahhoz, hogy az ember megmutathassa színészi vénáit. Szinte rögtön a Tortúra jutott eszembe, amit egyébként már tinédzser korom óta szerettem volna színpadon látni.
Mit szeretnél, hogy a nézők hogyan jöjjenek ki az előadás után?
A mindenit! Ez nagyon tetszett! Mindenképpen megnézem újra!
Hogyan került az előadásotok a Bakelitbe?
Amikor kitaláltunk, hogy színpadra visszük a Tortúrát, hamarosan világossá vált számunkra, hogy olyan helyszínt kell keresnünk, ahol megvannak azok a technikai feltételek, amik egy ilyen előadáshoz elengedhetetlenek. Nem akartuk repertoáron játszani, kizárólag a saját szórakoztatásunkra egyszer-kétszer szerettük volna közönség elé tárni, de leginkább kamerára rögzíteni. A Bakelit befogadta a produkciót. Helyet, és próba lehetőséget biztosított, nagyszerű kivitelező készítette el a díszleteket. Miután Bauer Márton, a Bakelit vezetője felvetette, hogy ő ezt a darabot műsorra is akarja tűzni, nagyon meglepődtünk. Mivel mindketten ismeretlenek vagyunk a színész szakmában, nem gondoltuk, hogy közönséget tudunk majd toborozni az előadásra. Bízunk benne, hogy Stephen King neve, és a Tortúra sok érdeklődőt csalogat majd a nézőtérre, és ha sikerül helytállnunk, talán majd miattunk is megtelik a színház…
Vannak-e további terveitek? Mit szeretnétek színpadra állítani?
Vannak terveink, de még nem szeretném elkiabálni. Egy Marsha Norman, és egy Ingmar Bergman darab lebeg a szemem előtt…És szeretnénk majd valami vidámat is, ennyi tortúra után…
Az interjút készítette: Juhász Bálint
Annie Wilkes-Jakab Mária
Paul Sheldon-Iványi Árpád
Rob Reiner "Misery"c. filmje alapján színpadra alkalmazta:
Iványi Árpád
Fény: Király Tamás
Hang: Solymosi Zoltán, Király Tamás
Díszlet/Jelmez: Iványi Árpád
Díszletkivitelező: Petróczi Attila
Jelmezkivitelező: Lovász Mária
Trükkmester: Pallós Endre
Súgó: Varró Krisztina
Fotó: Kiss Csanád
Interjú
„Egyszerre lettem szerelmes a színházba és Hollywoodba”
Beszélgetés Iványi Árpáddal
Különleges előadás készül a Bakelitben, a Misery című, pszichotriller műfajú filmet ülteti át színpadra Iványi Árpád, aki egyébként általában látványtervezőként dolgozik. Az előadás díszlete most is nagyon alaposan ki van találva (és már hetekkel a bemutató előtt el is készült, és be is van építve a Bakelit Stúdiójába), de Árpád most elsősorban rendező és színész a produkcióban. És mindemellett ő adaptálta a filmet színpadra. Még az sem túl gyakori, hogy egy film szolgál alapul előadáshoz, de ez a krimik népes családjához tartozó műfaj végképp ritkán kerül filmből át a deszkákra. Minek? A film úgyis jobb ebben, gondolná az ember. Az alkotók ezt készülnek most cáfolni. Ennek kapcsán beszélgetünk.
A honlapotokon azt írjátok, hogy 3 kedvelt műfaja van a társulatotoknak, a dráma, a thriller és a komédia. Első olvasatra az első és az utolsó műfaj kevésbé tűnik meglepőnek egy színház esetében, a középső viszont általában filmek műfaji besorolásánál szokott szerepelni. A Tortúra, amit az egyik legismertebb kortárs krimiszerző, Stephen King írásából készült Misery című filmen alapszik műfaji meghatározása: pszichothriller. Hogyan látod a színház és a film viszonyát? Mi az, amit a színház tanulhat, átvehet, ellophat a filmtől?
A krimi, thriller vagy akár a horror műfaja valóban meglepő egy színház esetében, pedig ugyanakkora létjogosultsága van a rémületkeltésnek és borzongásnak a színpadon, mint a filmen. Sajnálom, hogy hiányoznak ezek a műfajok a hazai színházakból, pedig biztos vagyok benne, hogy óriási igény lenne rájuk. Külföldi repertoárokon nagyon sok esetben találkozol mesével, horrorral, fantasyval, az ottani emberek és színházalkotók talán nyitottabbak és fogékonyabbak a szórakoztató produkciókra is. Itthon egészen máshogy néznek színházat az emberek: viselkedni kell, szépen felöltözni, illemtudóan csendben lenni. De mindenek előtt olyat nézni, amiben az intellektualitásé az elsőbbség: röviden ez egyfajta kultúr-sznobizmus.
A másik kérdésedre válaszolva: a színház nagyon sokat kell hogy tanuljon a filmtől, és viszont.
Úgy érzem, nagyon kicsi a tűréshatára a mai embernek, és már sokkal edzetteb és tanultabb, kevesebből is megérti a dolgok esszenciáját. A jó filmek és a jó színházi előadások is akkor működnek, ha ezeket a szempontokat figyelembe veszik, és a cselekményt a lehető legfrappánsabban közvetítik. A színháznak talán azt a lényegretörést, zenei, vágói, kompoziciós látásmódot érdemes ellesni a filmtől, ami egy jó mozi esetében elengedhetetlen.
A film sokat tanulhat abból a spontaneitásból, amit viszont csak a színházban képes átélni a néző. Számomra a jó színházi élmény olyan, mint egy jó mozi; és attól még több, hogy a szemem láttára, pár méterrel az orrom előtt történik a cselekmény, ott, akkor és megismételhetetlenül, és sosem ugyanúgy.
Mennyire és miben film-szerű, az amit csináltok?
Mivel a darab film alapján készült, és nem az eredeti Stephen King írás alapján, ezért sok tekintetben nevezhető filmszerűnek. Talán az előadás dramaturgiája a leginkább az:
a jelenetek rövidek, mindennek csak a veleje van megmutatva, mondhatni rövid impressziók egymásutánja. Nagyon sok zenei aláfestés kíséri az előadást, és nem fukarkodtunk a hangeffektusokkal sem.
Azonban nem akartuk lemásolni a filmet. De tiszteletben akartuk tartani a hangulatát, azt szerettük volna, ha a közönség valamilyen szinten visszakapja azt az atmoszférát, amit 20 évvel ezelőtt a moziban kapott. Mivel színpadra kellett állítani, és ez nagyon sok jelenetnél egyszerűen nem működött volna úgy mint a filmen, ezért módosítani kellett, és dramaturgiában változtatások születtek. Ami a moziban jól működik, az nem biztos, hogy a színpadon is megállja a helyét.
Szerinted el lehet érni egy színházi előadásban, hogy a néző úgy féljen, szorongjon azon, hogy mi történik éppen a szereplőkkel mint egy filmbeli thriller, vagy krimi esetében? Ez cél vagy sem?
Mindenképpen nagyon fontos, hogy a színpadon ugyanolyan intenzitással tudjuk manipulálni a néző érzelmeit és figyelmét, mint a moziban. Szerintem ez a színpadon is elengedhetetlen feltétel. Ha jól van vezetve a dramaturgia, megfelelőek az időzítések, jók a színészek, akkor egy ügyes rendező képes elérni a színpadon is a feszültséget. A cél az, hogy a néző elhiggye, amit lát, olyan szinten, hogy akár a megfelelő pillanatban rettegjen is tőle…
Sok ember azt mondja, jobban szereti a mozit, mert sokkal könnyeben el tudja hinni, hogy amit lát az igaz? Szerinted ennek mi a titka?
A hitelesség. Azt gondolom, hogy lehet nézni mozit úgy is, hogy az ember végigszenvedi a hiteltelensége miatt, és leizzadhat a tenyered egy jól megcsinált színpadi előadás közben.
Mindenképpen a hitelesség és a profizmus a titka a dolognak.
És mi az, ami a színházban többlet lehet a filmhez képest, mi a színház előnye?
A spontaneitás. A színháznak épp ez a varázsa. Ott, akkor, abban a pillanatban történik, ami a szemünk előtt zajlik. Egyszer és megismételhetetlenül.
Nagyon sokan, filmesek, és színházi emberek is azt mondják, hogy másképp kell játszani filmben és színházban; egyetértesz?
Nem teljesen. Nagyon sok olyan filmet láttam, ahol attól feszengtem, milyen teátrálisan játszottak a színészek. Jó filmek esetében elfelejted, hogy mozit nézel, és kukkolóvá válsz. Az amerikai és az orosz filmesek ebben nagyon profik.
Az a fontos, hogy a színész, akár színpadon van, akár kamerák előtt, hiteles legyen, és merje feláldozni magát a szerepben. Ha eltűnik az ego, előtör a valódi érzelem.
A színpadi színészet talán abban különbözik a filmestől, hogy ott mindent kicsit nagyobban kell megmutatni a távolság miatt. De a klisékben, a modorban és a „szépen szólásban” nem hiszek.
Említed az amerikaiakat és az oroszokat; van kedvenc mozid?
Rengeteg kedvenc mozim van, otthon több száz filmet tartok, van hogy egy filmet többször is megnézek, mert nem tudom feldolgozni a profizmusát, és csak ámulok…Spielberg, Ridley Scott, Scorsese, Sidney Pollack, James Cameron, Michael Mann, Bergman, Alejandro Amenábar, Ozpetek, Tarkovszkij, Fellini filmjei vannak élvonalban a polcaimon, de minden jó mozira nyitott vagyok témától, műfajtól függetlenül.
Te általában az előadások vizualitásával foglalkozol, jól tudom? Hogyan kezdtél játszani és rendezni?
Igen, látványtervező diplomám van, és eddig zömében díszlet-jelmeztervezőként dolgoztam, de nem tudnám magam beskatulyázni egyetlen dologba, mert mindig nyitott vagyok az általam érdekelt és még fel nem fedezett világokra. Ha valamihez kreativitást és kedvet érzek, akkor abban bátran megpróbálom magam. A színészet is valami ilyesmi…
Már kisgyerekkorom óta érdekelt a színjátszás és mindaz, ami a filmmel és a színházzal kapcsolatos. Szinte egyszerre lettem szerelmes a színházba és Hollywoodba, és úgy éreztem, nekem valamilyen módon közöm kell hogy legyen ezekhez a világokhoz.
Eleinte bábszínházat csináltam, majd később szegedi éveim alatt egyházi amatőr társulatokat vezettem.
Ebben az előadásban benne is vagy szereplőként, és rendezed is, hogyan megy a kettő együtt?
Nem egyszerű feladat. Viszont nagyban csiszolja azt a képességet, hogy az ember kívülről lássa magát. A Tortúra próbáit megelőzte az a felkészülés, amikor megírtam a színpadi verziót, kidolgoztam a jeleneteket, makettet csináltam a díszletről, és kis figurákkal lepróbáltam a jelenetek szerkezetét. Amikor már a valós térben voltunk, nagyon sok mindent együtt találtunk ki a partneremmel, Jakab Máriával közösen. Szerencsére kaptunk külső segítséget, egyfajta visszajelzést, és nagyszerű ötleteket Varró Krisztinától a súgónktól, és Boldizsár Tündétől, aki szintén a produkció mellé állt, mint technikai szakember. Nem mellesleg, mindketten nagyszerű színészek.
Hogyan választottátok éppen ezt a történetet? Mi fogott meg benne?
Tavaly ősszel Jakab Mária, aki amúgy ezer éves jóbarátom, egy alkalommal megkérdezte, lenne-e kedvem valami előadást csinálni, mert ő nagyon szeretné kipróbálni magát színpadon.
Fontos elmondani, hogy ő előtte egy verset sem szavalt még közönség előtt… Mivel ismertem képességeit, és maximalizmusát, biztos voltam benne, hogy a dolog akár jól is elsülhet.
Olyan előadáson gondolkodtunk, amihez két ember kell, egy férfi és egy nő, és ami kellőképpen izgalmas, és inspiratív ahhoz, hogy az ember megmutathassa színészi vénáit. Szinte rögtön a Tortúra jutott eszembe, amit egyébként már tinédzser korom óta szerettem volna színpadon látni.
Mit szeretnél, hogy a nézők hogyan jöjjenek ki az előadás után?
A mindenit! Ez nagyon tetszett! Mindenképpen megnézem újra!
Hogyan került az előadásotok a Bakelitbe?
Amikor kitaláltunk, hogy színpadra visszük a Tortúrát, hamarosan világossá vált számunkra, hogy olyan helyszínt kell keresnünk, ahol megvannak azok a technikai feltételek, amik egy ilyen előadáshoz elengedhetetlenek. Nem akartuk repertoáron játszani, kizárólag a saját szórakoztatásunkra egyszer-kétszer szerettük volna közönség elé tárni, de leginkább kamerára rögzíteni. A Bakelit befogadta a produkciót. Helyet, és próba lehetőséget biztosított, nagyszerű kivitelező készítette el a díszleteket. Miután Bauer Márton, a Bakelit vezetője felvetette, hogy ő ezt a darabot műsorra is akarja tűzni, nagyon meglepődtünk. Mivel mindketten ismeretlenek vagyunk a színész szakmában, nem gondoltuk, hogy közönséget tudunk majd toborozni az előadásra. Bízunk benne, hogy Stephen King neve, és a Tortúra sok érdeklődőt csalogat majd a nézőtérre, és ha sikerül helytállnunk, talán majd miattunk is megtelik a színház…
Vannak-e további terveitek? Mit szeretnétek színpadra állítani?
Vannak terveink, de még nem szeretném elkiabálni. Egy Marsha Norman, és egy Ingmar Bergman darab lebeg a szemem előtt…És szeretnénk majd valami vidámat is, ennyi tortúra után…
Az interjút készítette: Juhász Bálint
Kritika
Idegjáték
Dzsinn Társulat - Bakelit
Isten hozta önöket Annie Wilkes házában! A hegyvidéki kertes kuckóban a kiszolgáltatott otthonra talál, a vendéglátás csillagos ötös, a feszült nyugalommal átitatott atmoszféra, gyógyulásra alkalmas. Gondolná a laikus néző...aki még nem látta a Tortúra című Rob Reiner mozit, vagy a 80-as években nem akadt kezébe az írott változat.
Stephen King neve ordít a borzongásért, így a főként a film alapján létrejött produkcióra csak az erős idegzetűek váltsanak belépőt. A Bakelit Multi Art Center emeleti szobája tökéletes teret biztosít a díszlettervező számára, aki álmait megvalósítva megrendezte és eljátszotta a szerencsétlenül járt népszerű író, Paul Sheldon szerepét. Iványi Árpád nem gondolt hosszú utat az előadásnak, de valahogy gyűlnek az érdeklődők. A Magyar Képzõművészeti Egyetem Látványtervezõ szakán diplomát szerző Iványi már rengeteg produkcióban dolgozott, a Tortúra jelmezéért és díszletéért is ő a felelős, az már csak hab a tortán, hogy ezúttal új oldalát ismerhetjük meg, színészként is szerepel. Ő a főhős, az autóbalesetet szenvedő férfi.
A megmentő „szerencseangyal", Annie akkor lehet hiteles, ha már a darab elején érezhető az a furcsa vibrálás, mely megcsillantja az őrültség szikráját. A nőt alakító Jakab Mária a szemek játékával sugallja a belső gyengeséget. A szakképzett ápoló pillantása elég ahhoz, hogy az alapmű hiányát hamar behozza a néző és sejtse, apró mozaikokból áll majd össze az elme kirobbanásáig vezető út. Előnyös, ha a történet vége nem ismert. A két felvonásos pszicho thriller filmszerűen tárja fel a véget nem érő ápolás állomásait. A gyors váltások, a fejezeteket egymástól elválasztó fényjáték nem engedik fellélegezni a nézőt, a szerencsésen megválasztott dialógusok elkerülik, hogy unalmassá váljon a két ember küzdelme.
A középkorú nő rajong Sheldon regényhőséért, Miseryért. Jó színben feltüntetett énje azonban nem sokáig marad véka alatt. Rajongása őrületbe csap át, és miután az író pechjére rossz befejezést választ új könyve végének - megöli Miseryt - a kegyetlen terror szépen beindul. A filmben megvalósított képek előjönnek, a zárva tartott szoba, a baltával közelítő Annie látványa, a zenei aláfestés mind a szorongást fokozzák. A pattanásig feszült állapotot fel kell oldani, a pisztolylövésnél nem is lehetne jobb választás.
A honi palettán horror, vagy hasonló műfajú produkciók ritkán szerepelnek, pedig igény lenne rájuk. Az a fajta lazaság, amivel az ember betér egy moziba a színház keretein belül is megvalósítható. A kísérleti előadás merészségével, kreativitásával és hitelességével mindenképp példaértékű és reméljük lesz a folytatása.
Vass Kata
forrás: Bakelit Multi Art Center
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)